You are using an outdated browser. For a faster, safer browsing experience, upgrade for free today.
Erste Liga
Interjú
Tények
Érdekesség

Fodor Csanád: A hokiban a szív és a kitartás a legfontosabb!

Nagy mérföldkőhöz érkezett az Erste Ligában Fodor Csanád, a Sportklub Csíkszereda csatára. Az idény előtt 599 alapszakasz-mérkőzés volt a lábában, azóta átlépte a 600-as számot és már 604-nél jár, még mindig csak 33 évesen. Ezzel rekorder a ligában, amelynek fejlődését végigélte az elmúlt 16 évben. Interjút kértünk tőle a rekord apropóján.

A 600 egy hatalmas szám. Benned hogy csapódik le ennek a jelentősége?

Engem is meglepett ez a szám, de arra mindenképp jó volt, hogy leüljek és visszatekintsek az elmúlt évtizedre. Igazából csak az jut eszembe róla, hogy hogy eltelt az idő. Nem nagyon számoltam vagy figyeltem, hogy éppen hol járok, de persze ahogy így „kikerekedett”, elgondolkodtam. Az ember csak azt veszi észre, hogy a csapatban a legidősebbek közé tartozik. Furcsa érzés.

Pedig még csak 33 éves vagy.

Igen, de életem felét a ligában töltöttem. Ismeretlen érzés, amikor „hirtelen” egy fiatal srácból én leszek a legtapasztaltabb játékos az öltözőben. Tavaly volt egy-két légiós, aki idősebb volt, de most akik külföldről érkeznek, szintén a fiatalabbak közé tartoznak. Nyilván azért is tudtam elérni ezt a számot, mert tényleg végig ebben a ligában játszottam.

Egyrészt igen, valóban ezért, másrészt azért, mert korán meg is kaptad a lehetőséget.

Igen, 17 éves koromban sikerült bekerülnöm a felnőtthokiba a Budapest Starsban, Majoross Gergelyék, Sille Tamásék, Svasznek Bencéék, Kangyal Balázsék mellé. Még édesapám jött ki aláírni helyettem a szerződést, mert akkor még nem voltam 18. Kangyal Balázzsal tárgyaltunk, ő akkor menedzser is volt.

Manapság az ő csapata ellen játszol, ha épp a BJAHC-val futtok össze. A magyar hoki egy viszonylag szűk közösség, fura helyzetek adódhatnak.

Igen, olykor hol a jégen, hol a pad mögött látom a régi csapattársakat, a korábbi edzőimet. Ez egyrészt jó érzéssel tölt el, és mindig ad egy kis plusz kihívást és tiszteletet is, ha ellenük kell küzdeni.

Emlékszel egyébként az első meccsedre?

Arra emlékszem, hogy Szappanos Dáviddal és Holéczy Rogerrel voltam egy sorban. Az egyik külföldi játékos lesérült, és ezért is kaphattam meg a lehetőséget. Szerencsére nagyon jól sikerült az az első szezon. Érdekes egyébként, hogy a 16 év alatt mennyit változott a liga.

Az első szezonodban 36 meccset játszottál az alapszakaszban, ez idő alatt 7 gól, 7 gólpassz volt a mérleg, és aztán még 12 meccsen a playoffban is szerepet kaptál, nagyon fiatalon.

Így van, az egy nagyon-nagyon jó kezdés volt, nagyon örültem neki. Mindenképp ki akarom emelni, milyen nagyszerű csapatba és milyen jó játékosok közé kerültem. Az volt az a generáció, amelyik Pat Cortinával az A csoportba jutott. Az, amit ők tanultak és hoztak tovább, azt én is magamba tudtam így szívni: az a profizmus, hozzáállás, amit fiatalon tőlük kaptunk, nagyon sokat segített abban, mi hogyan álljunk a sporthoz és a sporton túli élethez.

Nem éreztették, hogy különbek a többieknél.

Abszolút nem. Nyilván megvolt bennünk az alaptisztelet az idősebb játékosok iránt, de úgy álltak hozzánk, hogy éreztük, segíteni akarnak. Nevelő figyelemmel tanítottak bennünket. Amiért esetleg megszólítottak minket, azért tették, hogy valamiben jobbak legyünk. Ha az ember ezt fiatalon átéli, az tényleg nagyon sokat segít. Apró dolgok ezek, a bemelegítés levezénylése, a hozzáállás, az, hogy mit eszünk meccs előtt, mit hogyan csináljunk a meccsnapon. Akkoriban nem volt jellemző, hogy ezzel foglalkozzanak az edzők, de mi ezt el tudtuk tőlük tanulni. A mai fiatalok már összetett képzést kapnak, mi akkor ezt ott csipegettük össze, szóval nagyon szerencsés vagyok. Már abban is, hogy odakerülhettem, amit Várady Csaba bácsinak köszönhetek, aki összeszedett pár székely legényt, és kivitt Magyarországra. Így kerültem én 14 évesen Budapestre.

Hogy kell elképzelni azt, hogy „összeszedett” benneteket?

Én itt, Csíkszeredában nevelkedtem, és a Budapest Stars szervezett egy campet, ahová nyáron ki lehetett menni. Erdélyből nagyon sokan mentünk ki, és végül tizenvalahányan versenyeztünk azért a nyolc helyért, amit a Stars meghirdetett. Becze Titi már egy évvel korábban kint volt egyébként, rajta kívül nekem, Imecs Attilának, Balázs Csongornak, Ruczuj Gellértnek, Laczkó Dávid Leventének, Pál Ferencnek és Bíró Tamásnak sikerült megragadni. Csaba bácsi szervezte meg az utunkat és ő intézte akkor a dolgainkat egész hosszú ideig.

Mennyire volt nehéz elhagyni az otthoniakat?

Nyugodtan mondhatom, hogy mindannyiunk számára nehéz volt. Kicsit olyan volt, mint Ábel története Tamási Árontól: egy párezres városból 14 évesen kikerültünk egy kétmilliós nagyvárosba, ahol hirtelen megváltozott az életünk. Kollégiumba kerültünk, először az Árpád hídhoz. Onnan mentünk a Nagyvárad térre, a Telepy Károly Általános Iskolába, akkor lettünk nyolcadikosak. Utána onnan utaztunk délután edzésre Káposztásmegyerre, majd vissza a kollégiumba. Hetente egyszer telefonáltunk haza, nagyon limitált volt a hazalátogatás is, nyáron jöttünk haza, és esetleg karácsonykor. Nagy áldozatokkal járt ez.

És mind a jégkorong és az elhivatottság miatt.

Igen, a székely hoki szeretete hajtott minket. Ebben a sportágban a szív és a kitartás a legfontosabb. Sokszor van lent és fent, az a lényeg, hogy amikor lent vagy, ne legyél nagyon lent. Érezd azt, hogy merre van az irány, merre van az utad, tudd a célt is, mert könnyen meg lehet törni. Annyira szerettük a jégkorongot, hogy eljöttünk otthonról.

A felmenőid is hokiztak?

Édesapám szeretett volna komolyabban, de nem volt rá lehetősége, érdekes, hogy az öcsémet már küldték a szüleim sportolni, őt még nem. De ettől még hokizott, nyilván „falusi” szinten.

Említetted azt a bizonyos célt, amit mindig szem előtt kell tartani. Neked ott azokban az első magyarországi években mi volt ez?

Gyerekként nagy derbiket éltem meg itthon, főleg a Steaua elleni meccsekre emlékszem, mindegyiken ott voltam, és elhatároztam, hogy egyszer én is szeretnék ilyen meccseket játszani. Azt szerettem volna, hogy a jégkorong legyen a munkám, ebből élhessek és felnőttjátékos lehessek.

Sikerült. Az előbb azt mondtad, könnyen meg lehet törni. Volt, amikor ez bekövetkezett?

Tudni kell, hogy nem én vagyok a legmagasabb játékos a ligában, így sokszor úgy éreztem, hogy nekem többet kell beleadnom ahhoz, hogy bizonyítani tudjak. Minden évben, amikor új edző jött a csapatomhoz, kétszer olyan erővel kellett dolgoznom, hogy az edző meglássa bennem a potenciált. Az egyik brassói szezonomban az edző nagyon nem kedvelt, el is vette az önbizalmam. Nem engedte, hogy játsszak és a szemembe is mondta, hogy túl kicsi vagyok a hokihoz. Azon a nyáron gondolkodtam el először azon, hogy abbahagyom a játékot. Pár barátommal elmentem a nyáron külföldre dolgozni, igaz, végül elég rossz munkahelyet választottam. Mellette azért eljártam szaladni, edzeni, és persze elkezdtem töprengeni is: hogy lehet az, hogy ennyi munkát beletettem, és aztán így hagyom abba? Ezt nem lehet. Egy közeli barátom segített abban, hogy a Fradiban kapjak szerződést, így visszakerültem gyorsan a jégkorongba, ráadásul az a félszezon nagyon jól sikerült. A playoffba nem kerültünk be, a brassóiak viszont igen, akik ellen egyébként folyamatosan nyertünk. Végül visszavásároltak, addigra persze edzőt is váltottak, így kerültem vissza Brassóba.

Ez a 2013/14-es szezon volt, a Fradiban 29 meccsen 7 gól és 12 assziszt került a neved mellé, aztán a playoffban 9 meccsen 5 gólt és 4 gólpasszt jegyeztél, már a Brassóban.

Ott egyébként „légiósként” játszottam, akkor 5+1 légióssal lehetett kiállni, és engem mindig egy ilyen helyre tettek, szerencsém volt, és ennek nagyon örültem. Egyébként pedig egy nagyon nehéz nyár után volt ez egy nagyon jó visszajelzés nekem: futottam, edzettem, nem adtam fel valahol legbelül a dolgot, és ennek meglett a gyümölcse. Jó érzés volt, egyúttal egy nagy fordulat és megerősítés a pályafutásomban.

Egyébként mit dolgoztál azon a nyáron?

Árut pakoltam, pakoltunk – de be kell vallanom, végig a hoki járt a fejemben. Nem a munkával volt a baj, hanem azzal az embertelen bánásmóddal, amit akkor tapasztaltunk. Hányódtunk jobbra-balra, nagyon szervezetlen volt az egész. Érdekes, mert mielőtt hazakerültem Csíkszeredába, szintén nehéz helyzetben voltam, akkor is mintha megtört volna valami. Kevés játéklehetőséget kaptam, nem is kínáltak szerződést Brassóban. Hálás vagyok viszont azoknak az embereknek, akik hittek bennem és hazahoztak Csíkszeredába. Azon a nyáron egyébként meg kellett küzdenem egy vakbélműtéttel. Így indult a szezonom, szóval csak később tudtam bekapcsolódni a munkába. És mindezek után a Miskolccal szemben ugyan kikaptunk és harmadikok lettünk az Erste Ligában, de a román bajnoki döntőt a Brassó ellen játszottuk, és hosszabbításban aranygóllal sikerült segítenem a csapaton, amivel megszereztük a bajnoki címet. Ez szintén elégtétel volt, hogy jó helyen vagyok. Csak eddzek, csináljam a dolgom, mert megtérül a munka.

Összességében mivel sikerült rendre kivívni a bizalmat az edzőknél?

Ez jó kérdés, a bizalomért meg kell dolgozni. Minden meccsen az utolsó percig küzdök, talán ez döntött.

Tanultál a hoki mellett?

Edzőit végeztem Magyarországon és itthon is. Most pedig egy másik egyetemet végzek, testnevelő szakon. Fiatalabb koromban kicsit háttérbe szorult a hoki mellett a tanulás, amit kicsit bánok, de semmi sem késő.

Az, hogy edzőit végzel, azt sejteti, hogy maradnál majd a hoki mellett, ha vége lesz a játékoskarrierednek. Majd egyszer…

Vonz, hogy a hoki körül maradjak, hogy amiken átmentem, amiket tanultam, abból a fiataloknak át tudjak valamit adni. Ha csak a hozzáállást, a kitartás fontosságát közvetíteni tudnám, szerintem már segítenék. Csak azt tudom tanácsolni, mindig van kiút, nem kell borúlátónak lenni, a megoldás mindig ott van mellettünk, csak nem mindig vesszük észre.

Három felnőttévadot játszottál a Budapest Starsban, előtte utánpótlás-játékosként voltál a klub kötelékében. Azon túl, hogy a kor legnagyobbjaival játszottál együtt, mi az, ami még megmarad benned ezekből az évekből?

A közösség, az öltözői hangulat. Együtt nyertünk, együtt veszítettünk, ha kellett, együtt mentünk el szórakozni. A mai napig nagyon sokukkal tartom a kapcsolatot.

Nagy életet éltetek?

Egyáltalán nem, nem is erre akartam utalni. Hanem arra az egészséges közösségre, egészséges hangulatra és hozzáállásra, ami jellemezte a csapatot. Amikor el lehetett menni, elmentünk, amikor meg munka volt, akkor munka volt. Előfordult, hogy egy hosszú vesztes szériába kerültünk, amikor folyamatosan kikaptunk. Akkor azt mondták a fiúk, oké, most elmegyünk együtt valahová, másnap reggel meg bejövünk dolgozni és nyomjuk keményen. Így is történt, és onnantól jöttek a győzelmek. Mindig tudták, mit mikor kell csinálni. Nagyon jó indító volt nekem a Stars a felnőttpályafutásomhoz.

Ezt az öt évet, valamint a Fradiban töltött egy évet leszámítva Erdélyben játszottál, most is ott játszol. Nem tervezted, hogy Magyarországon folytasd a karriered?

Szerettem volna, tervben is volt, voltak elképzeléseim. Hívtak többször is, ebben az évben is gondolkodtam, de végül mindig itthon maradtam, még ha hezitáltam is sokszor. Nem tudom pontosan, miért döntöttem így, de szeretek itthon játszani. Néha megjárja a fejemet, hogy ott fejezhetem be, ahol elkezdtem, de ha majd máshogy alakul, az sem lenne probléma. Tény, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon.

A magyar válogatott szereplésről álmodoztál?

Persze, de abban az időben nem volt magyar állampolgárságunk, így nagyon bonyolult procedúra után lehetett volna erre talán esély. Igazából nem volt akkor komoly lehetőségünk erre, később változott csak meg a helyzet. Amikor felmerült, hogy a magyar utánpótlás-válogatottban játsszak, már hívtak a román felnőttválogatotthoz, és végül oda kezdtem el járni. Évről évre visszahívtak, és úgy voltam vele, a lényeg, hogy játsszak, és hát ne feledjük el, mindannyian hazaiak, székely legények voltunk, vagyunk a csapatban. Sokszor székely válogatottként tekintettem rá. Felemelő érzés lehet a magyar válogatottban játszani, de sajnos ez nekünk nem adatott meg.

Az viszont igen, hogy olykor a magyar válogatott ellen játsszatok. Nagyon különös érzés lehet. Például a bolzanói világbajnokságon is az volt, ahol le tudtátok győzni a később feljutó magyar válogatottat.

Jó volt ezt megélni, ahogy minden játékostársamnak is, hiszen nagy bizonyítási vágy volt bennünk. Ez mindkét csapatnak több mint egy mérkőzés. Többször találkoztunk előtte is, olykor előfordult, hogy voltak jó pillanataink, de győzni egyszer sem sikerült. Most meg telt-múlt a meccs, és csak azt vettük észre, hogy jól állunk, még mindig jól állunk, és még mindig. Egy-két játékos villanása aztán azt hozta, hogy sikerült nyerni, ami nagyon jó érzés volt ennyi kemény munkával teli év után. És aztán nagyon örültünk annak, is, hogy a magyar válogatott feljutott az A csoportba.

Megélted az Erste Liga fejlődését, hiszen az első, a 2008/09-es szezontól fogva ott vagy a bajnokságban. Miben változott leginkább?

Nagyon sokat fejlődött, profibb, szervezettebb lett, de leginkább azt mondanám, hogy nagyon felgyorsult a játék.

Amivel tartani kell a tempót.

Igen, fel kell kötni a gatyát.

Mire emlékszel vissza leginkább a mögötted hagyott 16 évből?

Az említett gólom a Brassó ellen, amivel a Csíkszeredával megnyertük a román bajnokságot, örökre emlékezetes marad, ahogyan egyébként a Brassóval megnyert első román bajnoki cím is. A harmadik pedig egyértelműen az első Erste Liga-győzelem Jason Morgannal, idehaza.

Kiket emelnél ki egyébként az edzőid közül?

Jasont mindenképpen, kétszer is bajnokok lettünk, nagyon jó szakember. Janovics Endre tanár úr jut eszembe elsőként, akinek nagyon hálás vagyok, amiért megtanított korcsolyázni. Szintén fontos szereplő a már említett Várady Csaba bácsi, aki 14 éves koromtól segítette a karrieremet. Óriási, hogy ennyi gyerekért felelősséget vállalt egyszerre, figyelt ránk, egyengette az utunkat. És hát mindenképp ki kell emelnem Glen Williamsont, ő nagy hatással volt ránk. Vele nyertük meg a MOL Ligát a Budapest Starsszal, de nemcsak edzőként volt nagyszerű, hanem csodás ember is volt. Eszembe jut, amikor siettünk reggel edzésre, de nem reggeliztünk, és nagyon gyengén teljesítettünk. Ezután fogta magát, és bevásárolt nekünk, egy-egy nagy zacskót letett az öltözőbe. „Srácok, ha nincs pénzetek reggelire, akkor szóltok az edzőnek, és én veszek nektek, de nekem ne gyertek be éhesen edzésre, vagy ha igen, akkor teljesítsetek!” Nagyon sok mindent tanított nekünk, sokat köszönhetünk neki.

Rengeteg légióssal találkoztál a csapataidban, kikkel szerettél a leginkább játszani? És kik voltak azok a védők, akik ellen nem szívesen küzdöttél?

Nagyon sok légióst lehetne megnevezni, akik nagyon sokat segítettek, de úgy gondolom, a legmeghatározóbb csapattársak azok voltak, akikkel Csíkszeredában játszottam együtt. Gondolok itt Andrej Taratukhinra, Gyenisz Kuljasra, Makszim Szamankovra, Petr Szcsasztlivijre. Ők azok, akikre emberként is felnézek. Kiváló sportemberek és nagyszerű személyiségek, az az alázat és szerénység, amit képviseltek, példaértékű a sportban és a sporton kívüli életben is. Hogy ki ellen nem szerettem játszani? Nem tudok említeni ilyen játékost, valószínű azért, mert nem ellenségként tekintek rájuk, hanem ellenfélként. Egyébként meg úgy vagyok vele, ami a jégen történik, az ott is marad.

Mostani csapatod kicsit nehéz helyzetben van, két nagyarányú vereségbe futottatok bele legutóbb. Hogy éled ezt most meg?

Tavaly tíz vereséggel kezdtük a bajnokságot, most nyertünk kettőt, majd jött ez a két csúnya vereség, ami nyilván bosszantó volt, nem is szabad csak félretenni. Elkezdtünk egy munkát, és ha tartjuk a tervet, jól állunk bele a meccsekbe, jól jövünk ki az öltözőből, nem megy el az ellenfél az elején, akkor nem szaladunk bele hasonló vereségekbe. Ne feledjük el, hogy nekünk kedden vagy szerdán általában román bajnokink is van, és fejben igenis be lehet ragadni egy kicsit. Nem erre a terhelésre akarom fogni a történteket, csak arra akarok utalni, hogy mi is emberek vagyunk, nem gépek. Mindenki teszi a dolgát, a játékosok és az edző is, kiadta, kinek miben kell javulnia, ennek szépen lassan meglesz a gyümölcse. Dolgozni kell, nem temetném a csapatomat.

Milyen a kapcsolatod a drukkerekkel?

Sokszor kiemeljük, meg mondjuk, hogy hatalmas energiát tudnak nekünk adni, ezt lehet, hogy már unalmas lehet olvasni. De mi vagyunk azok, akik ezt tényleg érzik és átérzik. Nagyon jó érzés, hogy jóban, rosszban kitartanak mellettünk. Ne feledjük, hogy Szeredának van a legnagyobb szurkolótábora, minden csapatnak megremeg a lába, amikor ki kell jönni az öltözőből.

A neved mellett most a 604-es szám szerepel. Hol áll majd meg?

Azt a jó Isten tudja, ott fenn, én még nem. Nem gondolkodom előre, amíg úgy érzem, hogy egy picit is tudok segíteni a csapaton, és amíg jó kondiban leszek, addig szeretnék hokizni. Majd az élet megmutatja, mikor kell kilépni, abbahagyni. Most azon dolgozom, hogy ebben az évben a maximumot ki tudjam hozni magamból.

NÉVJEGY:

Fodor Csanád
1990. november 16-án született Csíkszeredában.
Klubja: Sportklub Csíkszereda
Korábbi klubjai: Dunaújvárosi AC (-2006-07), Budapest Stars U18 (2007-08), Budapest Stars (2008-2011), SCM Brassó (2011-2013), Ferencváros (2013-14), Corona Brassó (2014-2017), Sportklub Csíkszereda (2017-)
Eredményei: 4-szeres MOL Liga/Erste Liga-bajnok: Budapest Stars (2010), Sportklub Csíkszereda (2020, 2021, 2022), román bajnok (2017, 2022), román bajnoki ezüstérmes (2024)
Erste Liga-mérkőzéseinek száma: 604 (117 gól +145 assziszt)
Román bajnoki mérkőzéseinek száma: 269 (140 gól + 163 assziszt)

Forrás: 

https://www.ersteliga.hu/fodor-csanad-a-hokiban-a-sziv-es-a-kitartas-a-legfontosabb?fbclid=IwY2xjawFwWdlleHRuA2FlbQIxMQABHY8DiMMxJpqgmJpQb76ReeCu1POGdAGbza_qjfne4m5fSsL4XcJdusRpNg_aem_FA-jey-hO4UB2B2sZ6_Vfw